Ötven kilométer. Ennyit futottam a múlt hétvégén az Ultrabalatonon. Az a fura, hogy már amikor büszkén kitettem a facebookra, azt éreztem, hogy igazából ez semmilyen teljesítmény az igazi hősök mellett, akik egyéniben vagy akár párban teljesítették a Balatonkört. (Persze már megfogalmazódott a jövő évi cél, de ez még titok, bár szegény jövendőbeli társnőmet azóta nyúzom vele):) .
Igazából nem élménybeszámolót szerettem volna írni, hanem valahol a kezdeteket elmesélni, de annyira élénken él bennem az elmúlt hétvége, hogy először mégis elmesélem, és utána szépen nyugodtan rátérek a többire.
Visszatérve a kilométerekre. Amikor beosztottuk a szakaszokat, akkor még nyüstöltem is a csapatkapitányt, hogy adjon minél többet, mert én bizony futni akarok. Kaptam is 39 km-t, amit szépen elosztottunk egy késő délutáni és egy hajnali etapra.
A csapatomhoz, a Piskótákhoz elég kalandos úton kerültem. Az eredeti felállásban a környéken lakó barátnőkből verbuválódtunk volna össze, de miután többen nem tudtak biztosat mondani, a nagy várakozásban lekéstük a nevezést. Én viszont nagyon akartam futni, úgyhogy az összes létező “futóstárskereső ” oldalon próbálkoztam. Meg is lett az eredménye, kaptam felkérést párban indulásra(haha), és mindenféle más csapatba is. A végén egy jó barátom segítségével bekerültem a Piskótákhoz, ahol két embert ismertem ( velük futottam tavaly a Suhanj! 6 éjszakai futáson). Ezúton is köszönöm nekik a befogadást, igazán klassz embereket ismertem meg.
Balatonaligára péntek este, két óra autózás után érkeztem meg, miután anyáztam egy sort a budapesti dugóban. Gyors ismerkedés, rajtszámfelvétel, tésztaparti, sörözés,majd irány a balatonvilágosi szállás, ahol megpróbáltunk viszonylag időben lefeküdni.
Másnap reggel (kb 3 óra alvás után) gyors készülődés, majd lementünk a rajthoz, hogy elindítsuk az első futónkat.
Start
Így.:)
Az első sokk után bevásároltunk,megreggeliztünk, majd az első kocsi elindult. A mi négyesünknek még volt ideje pihenni, aludtunk egy picit,majd mi is útra keltünk. Jó döntés volt, mert az északi parton óriási volt a dugó. Zánkánál megálltunk egy kicsit pihenni, illetve enni akartunk, de nem tudtunk. Fotót készíteni annál inkább.
Zánka
A következő állomásunk Köveskál volt, ahol végre találtunk pont a váltópontnál egy éttermet. Ekkor már mindannyiunknak elege volt az ücsörgésből, és már nagyon futottunk volna. Én akkor nem is tudtam, hogy ez a vágyam milyen hamar teljesül… Ettünk, kávéztunk, és egyszer csak jött a telefon, hogy futótársunknak emésztési problémái támadtak útközben, és félig kiszáradva vonszolja magát a váltópont felé. Gyors tanakodás, és újratervezés, így eldöntöttük, én futok a Köveskál – Salföld szakaszon. Innentől kezdve nem sok idő volt gondolkozni, mert beért a társunk, gyors fotózkodás (meglepő):), és már indultam is. Illetve indultunk, mert a csapat sérült tagja, aki hősiesen bevállalt egy 5 km-es szakaszt és a befutó 3 km-t közölte, hogy jön velem.
Köveskál
Én hiába magyaráztam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet (térdműtétből épült éppen fel), ő ragaszkodott hozzá. Úgyhogy a rekkenő hőségben, tele hassal nekivágtunk. Sokra nem emlékszem, csak arra, hogy néha hátrafordultam veszekedni, meg néha ittam, és imádkoztam, hogy a szendvics ne távozzon belőlem. 5 km után a frissítőpontnál megálltam, és ellentmondást nem tűrő hangon közöltem Bálinttal, hogy innen ne fusson tovább, mert tuti, h lesérül. Bár nem ez érződött a hangsúlyomon, tényleg aggódtam, főleg, mert tudtam hogy még vár rá a saját szakasza, amit jó lenne, ha le tudna futni. Nosza, csapattársak felhívása, én meg mentem tovább. Zenét hallgattam, és próbáltam túllendülni a holtponton. A szendvics már nem zavart, a hőség annál inkább. És ekkor már fél 5 volt. El sem tudom képzelni, délben mi lehetett….Amikor beértem Salföldre, Csabi, a másik beugrós már várt, hogy Gábor utolsó szakaszát ő fussa le. Én némileg:) hisztizve felhívtam Bálintékat, hogy hol vannak, kiderült, hogy valamit félreértettek, de aztán gyorsan értem jöttek. Elmentünk Badacsonytördemicre, ahol a strandon összetalálkoztunk a többiekkel, kis pihenés, átöltözés, és indulás a váltópontomra.
Közbevetem: nem vagyok gyors. Illetve most már bizonyos távokat egész gyorsan tudok lefutni, de még mindig nem az igazi. De az agyam valóban átlendít bizonyos holtpontokon. Engem kifejezetten frusztrál, ha megjegyzéseket tesznek a sebességemre, főleg azért, mert a tudatalattim nagyon vágyik a gyorsulásra, csak még a testem vagy az agyam nem engedelmeskedik. Na de az edzésterv erre is jó lesz, legalábbis remélem.
A következő bejegyzésben az este és az éjszaka izgalmait írom le.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: