A második etap, vagyis tulajdonképpen az eredetileg kijelölt távom Badacsonytördemictől Gyenesdiásig tartott, kb 19 km viszonylag kellemes útvonalon. Gyenesdiáson a “térdes” Bálint váltott, aki előre örült, hogy a kis öt kilométeres távján belefut a naplementébe, de miután nem voltam elég gyors (nyilván társadalmi életet éltem):), nekem jutott ez a megtiszteltetés. Az út nem volt különösebben eseménydús, azt vártam, hogy megszűnjön a forróság. A vonyarcvashegyi frissitőállomásnál épp fényképezgettem a táblát, amikor megláttam kedvenc “szomszédomat” Máthé Zolit, alias Sünit, aki épp frissített. Süni egyéniben indult. Bele sem tudok gondolni, hogy milyen lehet 220 km-t lefutni, elképesztő, felfoghatatlan, emberfeletti teljesítmény. Engem ez a 50 kilométer is kicsinált, nem is fizikailag, inkább lelkileg, pedig nem is egyben futottam le. Nem tudom mi mehet végbe egy ember agyában 220 km alatt. Nagyon szeretném jövőre párban teljesíteni az UB-t, de tudom, hogy ahhoz az agyamat legalább annyira össze kell rakni mint a fizikumomat.
Nagyon sokszor észreveszem magamon, hogy a futás közben szinte kilométerről kilométerre változik a hangulatom. Egyszer úgy érzem, hogy a világ végéig is el tudnék futni, ilyenkor a mozgásomon is látszik, hogy összeszedettebb. Aztán valami bekattan, jobb esetben magamnak, rosszabb esetben másnak kezdek el hisztizni. Ez egy viszonylag rövidebb távnál még nem túl zavaró, de egy maratonon már elég idegesítő tud lenni.
Sünit valahol a szakaszom végefelé utolértem, elég aggasztóan nézett ki. Nem is tudtam, mit mondhattam volna neki, így rámosolyogtam, és futottam tovább. Tudom, hogy körbeért, azt is, hogy nagyon megviselte, de szememben egy óriási küzdő és hős.
Valamivel sötétedés előtt beértem Vonyarcvashegyre, (nesze neked naplemente Bálint!):), Bálint elindult. Elképesztő sebességgel letolta a szakaszát (elgondolkoztam azon, hogy nem valami kamu volt-e az a térdműtét….). Ettől a ponttól kezdve én kicsit elvesztettem a fonalat, azt tudom, hogy muszáj volt átöltöznöm, mondjuk még így is úgy éreztem magam, mint egy szigeten átbulizott éjszaka után, és éreztem, hogy éhes vagyok. Megvártuk a váltást, és hárman elindultunk enni. Ahhoz képest, hogy ez egy elég nagy rendezvény (finoman szólva), alig találtunk nyitva tartó helyet. A végén pizzát ettünk, kicsit kiborultunk azon, hogy az étteremhez csak fizetős WC tartozott, én persze ezt szóvá is tettem, amúgy micsoda baromság tényleg. Sikerült innom egy redbullt, majd szépen lefeküdtem a kocsi hátsó ülésén, és próbáltam aludni. Innentől kezdve csak teltek az órák, a többiek futottak, én néztem ki a fejemből, és próbáltam készülni az utolsó, hajnali 20 kilométeremre.
Vonyarcvashegy
Zamárdiból indultam, még vaksötétben, még dilemmáztam is, hogy érdemes-e arra az egy órára fejlámpát felvennem, de aztán magamhoz vettem, és jó döntés volt. Az első métereknél elhúzott mellettem kocsival kedvenc Futapóm, Hajdú Péter, kicsit pacsiztunk, aztán nekiindultam. Párszor fogalmam sem volt merre kell menni, de összességében jól bírtam. Aztán kezdett pirkadni, ettől jól elérzékenyültem, majd rögtön rájöttem, hogy bazi fáradt vagyok, és ezekkel a vegyes érzésekkel futottam már akkor Siófokon a vonat sínek mellett. Igazából elég unalmas volt, hallgattam a zenémet, próbáltam nem gondolkozni, csak azt számolgattam, hogy mikor érem el a 42 km-t. Mikor elértem, és túlléptem, megint elérzékenyültem, majd elkezdtem magamnak kicsit hisztizni. Jól bele is sétáltam,de aztán rájöttem, hogy így sosem fogok beérni, úgyhogy inkább futottam.
Na jó azért a pirkadatot lefotóztam.::)
Hajnal Siófoknál
Valahogy beértem Balatonvilágosra, ahonnan elvileg már nem az én szakaszom lett volna, hanem Bálinté, de mondtam, hogy befutok vele. Attila is ott volt, és így édeshármasban futottunk. Már ha ezt futásnak lehetett nevezni. Én vagy azt hajtogattam, hogy nem bírom tovább, vagy a szokásos pornófilm hangalámondást produkáltam, mindezt 1 kilométeren keresztül legalább. Nem irígylem őket. Itt már tényleg kezdtem megborulni, főleg, hogy Bálint közölte, hogy már hallja a szpíker hangját, majd valaki közölte, hogy még 1,2 km van még hátra. Akkor nagyon sokat segített, hogy Süni barátnőjével, Elek Dórival találkoztam, aki a mosolyával kicsit magamhoz térített. Innen is köszönöm neki. Egyébként is, nagyon sokat segített, amikor ismerősökbe “botlottam” (kivételesen egyszer sem estem el):), akik mindig túllendítettek a holtpontokon.
Na akkor egy pillanatra megálltam, és azt mondtam, hogy nekem vége. Aztán megkérdeztem, hogy van-e vizük, de nem volt, úgyhogy közöltem, hogy akkor húzzunk a f…ba, és elindultam újra. Egyszer csak beértünk a Club Aligába, ahonnan már csak lefelé kellett futni. Itt még sikerült ráüvöltenem egy, a tömegbe tolatni készülő teherautóra, majd egy sprintet is toltam, és egyszer csak a célban voltunk.
Érem,sör, sántikálás, öröm,boldogság.
Cél
A legjobb dolog a zuhanyzás volt a szálláson azt hiszem. Na jó, nem.:) 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: