Elöljáróban annyit, hogy köszönetet szeretnék mondani kedvenc kolléganőmnek, hogy egyáltalán megtalálta, hogy mi a blogom neve, mert annyira régen írtam, hogy fogalmam sem volt róla.
A hétvégéről, és az Ultrabalaton párban teljesítéséről viszont muszáj megemlékeznem, mert ki kell írnom magamból.
“Mosolyogj már, megcsináltad!!!” Így fogadtak hajnali 5-kor a célban, Aligán. Én meg csak álltam. És semmi mást nem éreztem, csak ürességet. Na de hogy jutottunk idáig?
Pénteken egész nap rohangáltam, pakoltam, és mire elindultunk a gyerekekkel és bringás kísérőmmel Anettel a Balatonra, olyan dugó lett, hogy azt hittem megbolondulok, míg kiértem Budapestről. Szegény gyerekeim is nagyon rosszul viselték az utat. Első állomásunk Felsőörs volt, ahol anyuéknak odaadtam Noát és Rubent, mi pedig Anettel egy gyors taktikai megbeszélést tartottunk, majd robogtunk tovább Aligára. Aligán gyors tésztaevés, puszik és pacsik, ölelések, majd gyorsan elindultunk a siófoki szállásra, hogy legalább egy kicsit tudjunk pihenni. Persze szinte semmit nem aludtunk, így nem is vert fel a legmélyebb álmunkból hajnali 4-kor a telefon ébresztője. Öltözés, pakolás robot üzemmódban, aztán elindultunk Aligára. Már kezdett világosodni, viszont nagyon fújt a szél, ami eléggé idegesített, de megpróbáltam kizárni, mert tudtam, hogy semmi nem zavarhat most. Aligára érve pont elcsíptem az egyéniek rajtját, láttam ÉviMommát (el is bőgtem magam), és arra gondoltam, hogy ez az, amire sosem lennék képes. Gábor maradék kávéját felhörpintettem, összeszedtem Anettet, Gáborral beálltunk a rajtba, az öcsémnek még adtam pár instrukciót, majd 5:20-kor a párosok és a triók egy része elindult. Gábor futott velem pár métert, aztán “magamra hagyott”. Az első 4 kilométert úgy futottam, hogy Anett nem ért még utol. A gondolataimba merültem, megpróbáltam felfogni, mire is vállalkoztam (ez a mai napig nem sikerült), és igyekeztem nem elfutni az elejét. A széldzseki kezdett melegíteni és zavarni, de próbáltam nem figyelni rá. Aztán egyszer csak ott volt Anett. nagyon megörültem neki, és jól a kezébe is nyomtam a dzsekit. Aztán a frissítés miatt kezdtem aggódni, hisz a rajt előtt egy falat nem ment le a torkomon, de tudtam, hogy az első adandó alkalommal valamit ennem kell. Különben is, Bea is megmondta, hogy ennem kell. 🙂 Úgyhogy az első frissítőpontnál bekaptam pár sajtot meg valami sósperecet, aztán futottam tovább. 10 km után valamivel láttam meg az első váltópontot, csippantottam, megpuszilgattam Tündét, majd meglátogattam a vécét. Anett olyan lelkesen akart nedves vécépapírral ellátni (vagy én sürgettem nagyon, nem tudom):) , hogy a nagy igyekezetben eldőlt a bringája. Ez azért lényeges,mert mikor újra elindultunk, elkezdett fura hangokat kiadni, amitől igazából mindketten beparáztunk, én bele sem mertem gondolni, hogy mi van ha kísérő nélkül maradok, Anetten meg láttam, hogy megijed, de megpróbálja gyorsan megoldani a problémát. Probléma később elhárult, Anett boldog volt, én meg nyugtáztam, hogy minden szuper. Fűzfőnél felhívtam apuékat, hogy nemsokára Almádinál leszünk, jöjjenek le a hegyről a gyerekekkel, hogy adhassak nekik egy puszit. Mint kiderült, ez a mindjárt kb 50 perc volt, ennyit a tempómról és az időérzékemről. Szolgáljon annyi a mentségemül, hogy nem a főút melletti bringaúton futottunk, hanem valahol beljebb, és különben is, Fűzfő nagyon hosszú. Almádinál megláttam aput és Rubent ( Noa kisasszony nem volt hajlandó lefáradni), kaptam sok puszit, aztán futottam tovább. Az útnak ezt a szakaszát nagyon jól ismertem, sokat futok itt, úgyhogy sokat nem gondolkoztam, csak haladtam előre. Először azt hittem, hogy Csopaknál vált le Gábor (mint utólag kiderült, ők is), de pár perces fejszámolás után kiderült, hogy Alsóörs a cél. Ettől kicsit felderültem, mert éreztem, hogy fáradok, és nem akartam szétesni. Alsóörsön előreküldtem Anettet, én pedig egy kis zenével tuningoltam magam. Hipp hopp, el is értem a váltópontot, ott várt Peti és Gábor, Gábor megkapta a chipet, én pedig örömködtem egy sort. Kicsit nyújtottam, aztán beültem az autóba, és elrobogtunk Dörgicsére, a következő váltópontomra. Útközben ettem, ittam, vajas zsömle még ennyire nem esett jól, fine dining forever. Az emésztésem elég gyorsra váltott, de szerencsére más bajom nem volt. Átöltöztem, cipőt cseréltem. Az iszonyat szél ellenére kezdett nagyon meleg lenni. Egy idő után odamentünk a váltóponthoz, és vártuk Gábort. Először Anett gurult be, majd kisvártatva megérkezett Gábor, aki a szakaszában lévő rohadt sok emelkedő ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Rám először 4 kilométer lejtő várt, ettől olyan lelkes lettem, hogy elhatároztam, hogy bekapcsolom a zenét, és levitorlázom. Na, pont egy számot tudtam meghallgatni amikor elhallgatott a masina. Annyira kiakadtam, hogy megálltam, elkezdtem nyomkodni, ütögetni, de persze semmi nem használt. Pont akkor haladtak el mellettem Petiék, közöltem vele, hogy azonnal csináljon a lejátszóval valamit, különben megőrülök. érdekes, hogy addig nem hiányzott a zene, onnantól kezdve pedig majdnem megbolondultam nélküle. Anett lezúzott a lejtőn, majd az alján elmondta, hogy az a rossz híre, hogy a lejátszó nem tölt, így valószínűleg nem lesz zeném. Na ezen egy kicsit kiborultam, majd pótcselekvésként az út szélére ülve levettem a kompressziós száram, majd szép akkurátusan visszavettem a cipőmet, és elindultam. Ismerem magam, ezek a szarakodások akkor vannak, amikor valami megborul, úgyhogy gyorsan rendet tettem a fejemben, és futottam tovább. Salföld felé felbukkant Robi a bringáján, és közölte, hogy csodálkozik, hogy itt vagyok, mert azt rebesgették, hogy feladtam. Nem vállalok felelősséget azokért a szavakért,amelyekkel erre reagáltam. Persze szivatott, de engem abban a szituációban sikerült kiborítania. Aztán adott vizet, meg tanácsokat, majd továbbment. Valahol Köveskál felé egyszer csak ismerős hangot hallottam, Hanka, drága barátnőm, és nem győzöm hangsúlyozni, példaképem volt, persze talpig lilában. Állítása szerint nem volt túl jól, de igazából fel sem fogtam mit mond, csak mosolyogtunk, aztán mondtam, h nem akarom zavarni a ritmusát, (meg persze a sajátomat sem), úgyhogy elbúcsúztunk. Aztán valahol a pusztában Nodari Zsuzsiék is feltűntek, akiknél cukibb szurkolót még nem nagyon láttam. Megálltak, megölelgettek, fotózgattak, meghatottak. Az időjárás igazi szemét volt, orkán szél minden irányból, tűző napsütés, vetkőztem, öltöztem, fáztam, melegem volt. Zánkánál egyszer csak elémugrott Bea, akinek annyira megörültem, hogy csak szerintem csak hülyeségeket tudtam neki mormogni.
(Ha most össze kéne számolnom, hány ismerőssel, baráttal találkoztam utam során, bizony bajban lennék, de elképesztően jó érzés, hogy mindig a legjobbkor és a legváratlanabb pillanatban ugrott elém, köszönt rám valaki)
A következő állomás Badacsonyörs volt, a Varga pincészet, ami nagyon nem akart jönni, úgyhogy a vége felé már többet káromkodtam, mint futottam, de egyszer csak ez a váltópont is előkerült, én meg boldogan adtam át a chipet Gábornak. A váltópont táblájánál épp fotózkodáshoz készültem, amikor a semmiből elém toppant Momma, és beállt mellém a fotóra. Annyit mondott, hogy meghatódott amikor meglátott. Erre én is elbőgtem magam (azt hiszem az egyetlen alkalom amikor a 110 km alatt sikerült meghatódnom valamin) Ő beszél, aki 220 -at futott. A Varga pincészetet most sem szerettem meg, ezen a ponton sem töltöttem sok időt, csak ittam, ettem egy baromi rossz rétest (illetve csak pár falatot), és mentünk tovább Keszthelyre. Az első két hosszú szakaszt letudtam, ez eléggé sok erőt adott, a gyomrom oké volt, a fejem és a gondolataim rendben, szóval királyul éreztem magam. Ettem rizst, sosem ízlett ennyire valami mint az üres rizs. De hogy ne érezzem magam sokáig jól, feltámadt a szél. Nem szél, orkán, kicsit kezdtem is megijedni. Kicsit többet kellett várnom Gáborra, mint amennyit számoltunk, de kiderült, hogy ő számolta el magát, és 2 helyett 5 kilométert kellett még futnia. Itt találkoztam Zsoltiékkal, akik állítólag megdöbbentek azon, hogy rájuk mosolyogtam. Hehe. Ők is párban tolták. Közeledtek a viharfelhők, szürkült, fújt a szél, de tudtam, hogy semmivel nem szabad foglalkoznom, csak azzal, hogy haladjak. Egyszer csak hátrafordultam, és mondtam Anettnek, hogy ez bizony már a déli part, és innen már csak közeledünk. Ott, a 70. megtett kilométernél éreztem először, hogy valamiféle nyugalom száll meg. És hogy akármi is lesz, én körbefutom a Balatont. Láttuk a naplementét, és egyrészt éreztem, hogy kemény lesz az éjszaka, de azt is, hogy meg kell csinálnom, és meg is fogom. Örültem, hogy nem a keszthelyi öbölben ért a sötét, örültem, hogy nem fáj semmim, örültem, hogy nem szakadt ránk az ég (aztán ránkszakadt persze, de ott akkor ezt még nem sejtettem) Közben valami egészen különös módon céklát kívántam, amit lé formájában pár kilométerrel arrébb meg is kaptam, hála Évának, Hajdú Péter feleségének. Aztán szép lassan besötétedett, és közeledtem Balatonmáriafürdő 1-hez, és reményeim szerint Balatonmáriafürdő 2-höz, a váltóponthoz. Közben végig az járt a fejemben, hogy hogy lehet így elnevezni valamit, mint valami lakótelep komplexumot. Az 1-es számú állomásnál kaptam kávét, Anettal elfeleztem), közben rájöttem, hogy nincs fejlámpám, de igazából nem zavart, és azt a csodás hírt is közölte velem Anett, hogy bizony a 2-es állomás, vagyis a váltópont nem 2, hanem 6 kilométerre van. Nyilván megpróbáltam nem kiborulni. Én még ilyen hosszú települést még életemben nem láttam, azt hittem sosem lesz vége. Káposztásmegyer 1-2. Ezt mormoltam. Aztán mégis megérkeztünk, Gábor leváltott, mi pedig Petivel robogtunk tovább Boglárra. Amikor megérkeztünk, feltámadt a szél. Mit szél, orkán, ami majdnem felborította az autót. Sokra nem emlékszem a várakozásból, csak arra, hogy ültem az autóban, és próbáltam nem ráparázni az elkövetkező szakaszra, eszegettem, masszírozgattam a lábam, néha becsuktam a szemem, néha egy-egy szót váltottunk Petivel. Próbáltam arra gondolni, hogy ez már csak 16 km, kicsit több, mintha kifutnék a Margitszigetre és ott futnék két kört, majd hazaszaladnék, laza hétköznapi edzés, mi ez nekem. Amikor kiszálltam az autóból, majdnem elfújt a szél. Próbáltam kikapcsolni az agyam, a gondolataim, az érzéseim, egy robot voltam, akinek el kell jutnia a következő állomásra, Balatonszárszóra. Ekkor futott be Gábor, aki elmesélte, hogy hatalmasat esett egy kőben a vak sötétben, és lehet, hogy eltört a lábujja. Azon gondolkoztam, hogy mi van, ha nem tud tovább futni. Szerintem mosolyt sem kapott már. Elindultunk. Felvettem egy plusz esőkabátot, amibe egy perc alatt izzadtam bele, úgyhogy visszaadtam Anettnek. Fura, de a szél egyáltalán nem zavart, csak mentem előre, néha ránéztem Anettre. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy egy ponton megkérdeztem tőle, hogy ugye arra a településre kell menni, ahol József Attila meghalt. Bólintott. Valahol Szárszó előtt megérkezett az eső is, felvettem a dzsekit, és futottam tovább. Gábor leváltott, mi pedig Széplakra mentünk. Amikor az autóban ültünk, Peti sms-ezett anyuval, aki közölte, hogy menjünk haza, de a Peti visszaírta neki, hogy 100 km után nem lehet feladni. Én ránéztem az órámra, és csak bólogattam. Valahol az agyam mélyén felvillant, hogy Anett ebben a viharban fog tovább bringázni, de egyszerűen nem akartam foglalkozni vele. Innentől kezdve szinte semmire nem emlékszem, csak arra, hogy elállt az eső, kivilágosodott, és hányingerem lett. Szuper, az utolsó 9 kilométer előtt. Mondjuk szerencse, hogy eddig semmi bajom sem volt, de ez a hányinger akkor is kiborított. Sírva telefonálgattam, hogy nem fogom bírni, de közben tudtam, hogy nem, nem adhatom fel. Bevallom, hogy az utolsó szakaszon felváltva sétáltam és kocogtam, utáltam, gyűlöltem magam, a hányingerem, a testem, a lelkem, és közben arra koncentráltam, hogy ne szédüljek be az autók alá. Egy kocogós fázisban mellém értek Józsa Laciék, (hogy tudok ilyenkor mosolyogni?), akik közölték, hogy most már meglesz (meglesz, de hogy basszus??), aztán Bencéék, akinek azt hiszem annyit mondtam, hogy mindjárt lehányom őket. Aztán mellém tolatott egygatyás Tomi és Anita, valamit nekik is válaszolgathattam, nem tudom. A Balatonvilágos Aliga bónusz szakaszt már nem vállaltam be Gáborral, csak a befutónál vártam. Megragadta a kezem, és befutottunk a célba. Azt hittem sírni fogok, de csak álltam és néztem. Tünde és Livi is megölelt, éreztem, hogy őket sokkal jobban megérinti mint engem.
4 nap telt el azóta, de még azóta sem tudom mit kezdjek az érzéseimmel. Az ultrafutás nem viccel.
Amíg el nem romlott az mp3 lejátszóm, ezt a számot hallgattam. Miután mást nem sikerült meghallgatnom, nekem ez lesz az UB dala.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: